A modern krónikásokat bártan nevezhetjük blogíróknak. Noha, már korántsem formáljuk meg oly óvatosan és kellő precizitással betüinket, de még mindig az írást használjuk fel arra, hogy valami maradandót alkossunk és hagyjunk hátra. Merész kijelentés volna tőlem ha azt mondanám, hogy ezzel az írással azt szeretném elérni, hogy az utódaim, a 2100-ban élő emberek emlékezzenek rám. Talán krónikásaink sem gondolták volna, hogy a 21.században is beszélnek róluk. Az iniciálé formálók biztosan nem remélték, hogy irányt és példát mutatnak utódaiknak.
Az első blogbejegyzésemben arról kellene írjak, hogy mi késztetett erre. Egyszer már volt egy sikertelen próbálkozásom, kudarcom oka az is lehetett, hogy még éretlen és nem elég kifinomult voltam…ah dehogy! Ez nevetséges! Irni mindenki tud, az belülről jön…valahonnan jön egy hang és elkezdesz írni és írni majd megállsz. Én amikor valóban írok, nem figyelek az ékezetekre (ez köszönhető annak is, hogy inkább számítógép mellett írok és időigényes keresgélni a kül.betűkonbinációk között), szóval nem figyelek a betűkre, csak a belső hangra. Sietek nehogy az megszünjön, és ha megszünik, hirtelen minden elhallgat mint amikor a szalagot becsípte a kazetta…ok! mai nyelven szólva kifogyott az elem az mp3-ból. Valaki diktál…még nem tudom ki az, egy biztos, hogy nem a gondolat. GONDOLATOK NINCSENEK! CSAK ENERGIÁK! Furcsán hangzik, tudom…de így van. Most nem részletezem, majd máskor, amikor a belső hang úgy diktálja. Egyelőre ennyit diktál, no meg azt hogy írjam le, hogy ennyit diktál.
Visszatérve az írásra…nem mindig tudunk írni…azaz a képességünk meg van hozzá, viszont bele kell ebbe is rázódni…olyan ez amikor hosszú idő után a kezünkbe veszünk egy golyóstollat és idő kell mig a rozsdás vastoll beolajozódik…micsoda költői kép…hasztalan és értelmetlen, mégis nagyot akartam mondani, ez lett belőle. Legalább az a kevés olvasóm nevet egyet rajtam. Apropo olvasó! Vajon amikor jön az ihlet az azért jön mint derült égből a villámcsapás, mert elvárjuk, hogy elolvassák azt vagy csupán az érzésért, az érzetért? Nagy különbség van a kettő közt. Érzet az amikor felidézzünk valahonnan a múltból, a tudatallattink felássa mélyről és ráismerünk, hoigy bizony ez az ÉRZÉS tetszik nekünk, modernül szólva bejön nekünk…mint csajnak a srác vagy a csávónak a csaj. Miért is írunk? Önzőek vagyunk vagy hiúak? Hazugság lenne azt mondani, hogy az író nem azért ír, hogy a benne rejlő exhibicionizmusát megélje és elvárja, hogy meg is dícsérjék érte. Sok író azért vesztődik el, mert az elismerésért körmöl s nem az érzetért…az első kritikánál elvérzik és lesz belőle képeslapszövegiró vagy…reklámszövegiró. egyiket sem nézzük le, dehogy is! Mindegyik hasznos a maga korában és társadalmában. Régen voltak írók, költők, voltak Robespierrek és Voltairek, most vannak …ah nem ismerek egy híres reklámszövegirót sem! Persze ma már azért is ír sok ember, mert végülis ebből él… muszáj neki írnia, máskülönben nem marad fent…írja az újságot, átlát a sok hazugságon, és hallgat..nyel és a sok nyelésnek tudjuk mi a vége. Köpés…egyszer ki kell köpni amit már nem tudunk lenyelni, máskülönben összegyűl és jön a sok betegség…csúnya betegség, melyeket nem holmi vírusok okoznak, vagy élősködők, hanem mi magunk. Na jó, a belső hang szólt:
ennyi elég volt mára.
Kedves Ágota!
Merész vállalkozásba vágtad a fejszédet és kívánok ezúton is sok sikert hozzá.
Nem kötekedni akarok, de szerintem egy médiában, főleg sajtó területén tevékenykedő személytől, joggal elvárhatjuk azt, hogy szépen helyesen fogalmazza meg mondanivalóját és a magyar nyelv ékezetes betűit használja megfelelőképpen.
Üdvözlettel,
egy olvasód
Kedves Olvasóm!
Köszönöm, hogy megtisztelsz azzal, hogy az én blogomat olvasod. Teljesen igazat adok, nekünk, újságíróknak hihetetlen nagy felelőségünk van:tiszteletben kell tartanunk nap mint nap híreinket, információnkat és olyan alázattal kell bánunk a csodás és páratlan magyar nyelvvel, mint talán még a magyar tanárok szoktak. Naponta rájövök, hogy hálát kell adnom azért, hogy magyar nyelven írhatok, minden érzésemre és gondolatomra találhatok egy kifejezést: ezek a kifejezések árnyalatban különböznek egymástól, ezért nagyon óvatosan kell bánnunk velük.
A napokban olvastam egy körímélt a magyar nyelv kincses létéről, ebből közölnék Neked és olvasóimnak egy kis részletet.
Berglund svéd orvos és műfordító:
“Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)
Chevalier de Berris (1817-1865) francia nemes ezt írta a magyar nyelvről:
“Egészen különös ez a nyelv, kissé talán nehéz is. De mindevvel nem törődve, megtanul¬tam, mert jól csengő. Az általam ismert nyelvek közül a legszebbnek és legtisztábbnak tartom. Különösen, ha egy hölgyet hall beszélni az ember, akkor vele együtt a nyelvbe is bele kell szeretni.”
Jakob Grimm meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos
nyelvtan megalkotója is volt, mondta:
“A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”.
Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson:
“… Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.”
(Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Giuseppe Mezzofanti (1774-1849) a nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete vége felé ötvennyolc nyelven írt és százhárom nyelven beszélt, ismerve minden hangárnyalatot és nyelvjárást, a következőket felelte mosolyogva, amikor megkérdezték tőle, melyik nyelvet tartja a legszebbnek: ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkozás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, egy kevéssé ismert nyelv, a Magyar az, amelyet legkifejezőbbnek tart. Egy osztrák költőnek pedig ezt mondta:
“Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában…”
(Aurélien Sauvageot, francia nyelvész, Souvenirs de ma vie hongroise. Fordította Várady- Brenner Mária, 1988)
Tudtam, hogy egy nyelvre lehet tudatosan hatni és lehet ilyen vagy olyan irányban továbbfejleszteni. De ami a magyarok ügyét a többiekétől mégis megkülönböztette, az a nyelvi harc mérete és időtartama volt. Egy egész nép vetette latba minden erejét és minden áldozatkészségét, hogy megmentse a nemzeti nyelvet és ezzel magát a nemzetet is. A magyarok többet, nagyobbat, maradandóbbat tettek minden más népnél.”
(Beke György, 1997, Védekező anyanyelv, Budapest: Magyar Nyelv és Kultúra Társasága, 167-168)
Vagy két esztendővel ezelőtt egy Budapesten megjelenő, angol nyelvű lap magyarnak született munkatársa azt kérdezte tőlem, hogy veszélyesnek tartom-e a magyar kereskedelmi, közgazdasági nyelv gyors angolosodását? Nem tudom, miért éppen engem nézett ki ez a hermafrodita újságíró. Kérdésében kétségtelen volt valami kihívó fölény, egyenesen pimaszság, a nyelvi imperializmus biztonsága, a pénz gőgje. Nem elegendő nyelvünk legyilkolása, még az is érdekli, hogy fáj-e, s mennyire fáj ez nekem. … Ma sem értem, hogy az elegáns és állítólag ‘toleráns’ angol lap miért nem közölte soha a válaszomat…”
Végül pedig következzen egy igazán játékos gyönyörűség:
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke (Firenze 1984. X. 12.)
“Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok-sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.
Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmespár,
Miért éppen andalog?
……..”
Egész jó ez a bejegyzés, főleg bevezetőnek. Gratulálok!
Annyit jegyeznék meg, hogy a krónikásokat kicsivel nehezebb a blogírókhoz hasonlítani:
- országonként egy-kettő volt belőlük egy időben
- feladatuknak a ország sorsának és híres személyiségeknek, hősöknek a megörökítését tartották, saját érzéseikről legtöbben egyáltalán nem írtak. Személyiségüket ezért fedi homály, önmagukról egy szót sem jegyeztek fel. A mai bloggerek túlnyomó többsége kizárólag saját mindennapjairól ír.