Végre szántam magamra annyi időt, hogy írjak. Ez a mai időkben igazán nehéz…nem nehéz, inkább mi nehezítjük meg. Mivel? Mivelhogy emberek vagyunk: mindent mindig egyszerre szeretnénk: szeretnénk sok pénzt, ugyanakkor szabad időre is szükségünk van, ahhoz, hogy megéljük mindazokat, amelyek bennünk vannak.
Őszintén, mire használjuk a szabad időnket? Igyekszünk megismerni a külső világunkat, amikor valójában azt se tudjuk kik vagyunk, s mi van bennünk. Persze, mondjuk hogy mi ilyenek, s olyanok vagyunk, de valójában az egész egy színjáték: felveszünk egy álarcot és az egész életünkben azt hordjuk, kicsit beleizzadunk, néha le szeretnénk cserélni, de már annyira odaragadt, hogy nehéz levakarni. Amennyiben sikerül, a megmaradt „álarc” anyaga bekoszolja arcunkat. Le lehet vetni, de igazán erősen kell viszkoljuk ahhoz, hogy előbukkanjon valódi kincsünk.
A minap szemrehányóan gondoltam magamra: azon izzadok, hogy valahogyan közel kerüljek önmagamhoz, s amikor körülnézek annyi mocskot látok, ami rámkenődik s amiről én nem tehetek. Nem tehetek, mert nem én tettem, de az őseim révén magammal hordozom. Te is, én is, mindenki. Ez az egyik keresztünk…
Lássuk például a berlini fal történetét. 20 éve, hogy leomlott, 20 éve… Három éves voltam, nem is történt olyan rég. Nevetséges, hogy az emberek mennyire befolyásolhatóak! Kezdődött a második világhábrú fasizmusával, s folytatódott a vörös kommunizmussal. S mindennek egyik mozgatórugója a fiatalság volt. A fiatalság aki abban bízott, hogy megmenti Németországot, s az NDK általuk fog felvirágozni. Bíztak a vezetőkben, az „okosokban”…aztán, ahogy a forgatókönyvben szokott lenni, megbukott minden, s az emberek lázadni kezdtek. A felvilágosodás eme szakaszában a fiatalságukat feláldozták a Demokratikus Köztársaság oltárán. Egy darabig húzták-nyúzták, át-át jártak Nyugatra, de a főnököknek ez sem tetszett és egyik éjszakáról a másikra szögesdróttal elválasztották a népet. A németeknek ez volt a tanulópénzük. Sajnálnunk kellene őket? Naná, hiszen emberek, de talán az volt az idő amikor meg kellene torolni őket a Holocaustért. Nem az én tisztem ezt eldönteni, de tény, hogy az ok-okozat törvényében élünk. Persze, ez nem jelenti egyből azt, hogy a Brandenburgi kapu a Holocaust oka… de az is lehet, sőt.
Nem kell olyan messze mennünk, nemsokára megünnepelhetjük Ceasuescu bukását is..úgy látszik ez az év az ünnepek és az emlékezés éve. Ceasescu megbukott, s vele a diktatúra. Valamit, azonban magunkkal hoztunk: a félelmeket, az irigységet és a politikusokat.
Akkor, amikor a 21.században még a 89-es népírtónak állítanak szobrot Marosvásárhelyen, ahelyett, hogy a város tényleges problémáival foglalkoznának, akkor…
20 éve történt. 20 évvel ezelőtt, szóval nem is olyan régen még képesek voltak ilyesmire, képesek voltak falat állítani, elválasztani egy nemzetet, sőt még azelőtt kiírtani majdnem egészében egy másikat.
Mit várunk magunktól, emberektől? Ha ez lehetséges volt évekkel ezelőtt, most mi jelenthet számunkra biztonságot? Népek, nemzetek esnek egymás ellen, s a megbékélés még csak demagógia. Ilyen körülmények között magamat megismerni azt jelenti az egész világot meg kell ismerjem. A világ bennem van!
Erről jutott eszembe egyik kedvenc versem:
Vajda János: Húsz év múlva
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen…